Amikor Belzebub,
az ördögök királya elunta magát az alsó világ gyomrában, olykor-olykor
felmerészkedett szolgáival a földre. A rút teremtmények egyik hegygerincről a
másikra ugráltak, mint a kecskebakok. Ha meg kedvük szottyant rá,
cigánykereket, bukfencet hánytak, úgy viháncoltak a vadvirágos réteken. Így
tettek akkor is, amikor Belzebub
oldalát már igencsak furdalta a kíváncsiság amiatt, hogy mi lett a sorsa egyik
legféltettebb drágakövének, amit hajdanán az alsó világba tévedt
tündérfehérnépnek, Virungának
ajándékozott. Vajon hatott-e és miként a földi világ lényeire a gyémántban
megbúvó gonosz delej. A kőben ugyanis rossz szándékú, titkos erők munkáltak. Ha
akadt valaki, aki vágyakozva, sóvárogva nézett az ezer színben sziporkázó
kincsre, menten rabjává vált. És ha kellett, még ölni is képes volt érte,
csakhogy megkaparintsa a drágakövet. Ha meg már birtokolta, le nem tette a
kezéből, s testét-lelkét, mint az apránként adagolt nadragulyafőzet,
lassan-lassan áthatotta a démoni erő. S lett légyen az akár közönséges földi
halandó, akár egy örökéletű teremtmény, olyan mérhetetlenül gonosszá vált tőle,
hogy azt emberi szavakkal le sem lehet írni.
Belzebub mindenre számított, csak éppen
arra nem, hogy gonosz játékának tárgyát egy Susogó-hegyeken
túli titkos helyen, hétlakat alatt őrizteti Argyas,
a földi világ leghatalmasabb varázslója. No, persze ezt a körülményt sem igazán
egykönnyen derítette ki. Vagy háromszor keresztülbucskázott a saját fején. Majd
ugyanígy cselekedtek kíséretének tagjai is, mind a három ördögfióka. Azon
nyomban megnyerő ábrázatú, délceg daliákká váltak mind a négyen. Olyan szép
legények lettek, akiken megakadt a halandó vagy halhatatlan fehérszemélyek
szeme. Nem is tétlenkedtek tovább újdonsült bőrükben a rejtekadó bokrok mögött,
hanem nagy vidáman elindultak Tündérligetbe,
hogy felkutassák Belzebub kincsét.
Tündérliget lakói éppen szürethez készülődtek, amikor a négy jövevény,
mint akiket parittyával repítettek oda, nagy hirtelen a szőlőtőkék között
termett. No, ezek éppen kapóra jöttek a tündérleányoknak, mert elkelt minden
munkáskéz a földeken. A déli nimfáktól ajándékba kapott szőlővesszők igencsak
szépen gyarapodtak. Mostanra szinte teljesen befedték az Érchegyek alatti napsütötte lankákat a szőlőültetvények. A tőkék
emberfejnyi fürtöktől roskadoztak mindenütt. Egy-egy fürtre sok száz ökörszem
nagyságú szőlőszem kapaszkodott. S mindegyikük héja, hártyája csak úgy feszült
a bogyókban összegyűlt illatos, zamatos létől. Az ördöglegényeket nem kellett
sokáig kéretni, beálltak puttonyosnak a szőlősorok közé. Majd a tündérek
legnagyobb megelégedésére, fáradhatatlanul térültek-fordultak puttonyaikkal a
szőlősorok és a szőlőskádak között. A szüretelők alig győzték vagdosni nekik az
újabb és újabb fürtöket. Így aztán még napnyugta előtt betakarították a
hegyaljai tőkékről a termést.
A munka végeztével szokás szerint megkezdődött a
mulatság. Miközben a hatalmas szőlőskádakban egymást váltva taposták a
leszüretelt gyümölcsöt a tündérfehérnépek, néhányan közülük egy hosszú asztalt
raktak tele illatos köleskásával, frissen sült lepénnyel, cserépkorsókban
gyöngyöző kéklőpiros óborral. Asztalukhoz invitálták a legényeket, akik
derekasan kivették részüket az aznapi munkából. A szüretelésben megfáradt
tündérek és vendégeik pukkadásig ették magukat kásával, lepénnyel, s a zamatos
borból is jócskán kortyolgattak. S ahogy fogyott az óbor, úgy eredt meg egyre
inkább a leányok nyelve. Belzebub
csak erre a pillanatra várt. Addig-addig furakodott, mígnem a mellé a
tündérlány mellé került, aki hajdanán az ő kincsét hozta el Argyasnak az alsó világból. Virungának, a munkától és bortól
elbágyadt teremtésnek jól estek a vendéglegény kedveskedő szavai. Hanem, amikor
a felől firtatta, hogy hogyan lehet egy ilyen derék fehérnép még mindig
pártában, a leány szeméből, mint a zápor, eleredtek a könnyek. Nem kellett
sokáig unszolni, hogy mesélje el, mi bántja, a panasz szavai csakhamar
bőségesen bugyogtak ki ajkai közül. Tündér lelke tele volt tüskével,
keserűséggel, megbántottsággal, amiért nem ő lett az Érchegyek varázslójának kiválasztottja. Töviről-hegyire elmesélte
az ál-legénynek történetüket. Sőt, az óboros kábulat még arra is rávette, hogy
kifecsegje, mi lett a sorsa az ajándékba hozott drágakőnek. Szerencsére csak
annyit tudott mondani, hogy Argyas a
gyémántot elvitette a Susogó-hegyeken
túlra, és ott egy titkos helyen hétlakat alatt őrizteti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése