Maluku gyémántja 1.

Amikor Belzebub, az ördögök királya elunta magát az alsó világ gyomrában, olykor-olykor felmerészkedett szolgáival a földre. A rút teremtmények egyik hegygerincről a másikra ugráltak, mint a kecskebakok. Ha meg kedvük szottyant rá, cigánykereket, bukfencet hánytak, úgy viháncoltak a vadvirágos réteken. Így tettek akkor is, amikor Belzebub oldalát már igencsak furdalta a kíváncsiság amiatt, hogy mi lett a sorsa egyik legféltettebb drágakövének, amit hajdanán az alsó világba tévedt tündérfehérnépnek, Virungának ajándékozott. Vajon hatott-e és miként a földi világ lényeire a gyémántban megbúvó gonosz delej. A kőben ugyanis rossz szándékú, titkos erők munkáltak. Ha akadt valaki, aki vágyakozva, sóvárogva nézett az ezer színben sziporkázó kincsre, menten rabjává vált. És ha kellett, még ölni is képes volt érte, csakhogy megkaparintsa a drágakövet. Ha meg már birtokolta, le nem tette a kezéből, s testét-lelkét, mint az apránként adagolt nadragulyafőzet, lassan-lassan áthatotta a démoni erő. S lett légyen az akár közönséges földi halandó, akár egy örökéletű teremtmény, olyan mérhetetlenül gonosszá vált tőle, hogy azt emberi szavakkal le sem lehet írni.

            Belzebub mindenre számított, csak éppen arra nem, hogy gonosz játékának tárgyát egy Susogó-hegyeken túli titkos helyen, hétlakat alatt őrizteti Argyas, a földi világ leghatalmasabb varázslója. No, persze ezt a körülményt sem igazán egykönnyen derítette ki. Vagy háromszor keresztülbucskázott a saját fején. Majd ugyanígy cselekedtek kíséretének tagjai is, mind a három ördögfióka. Azon nyomban megnyerő ábrázatú, délceg daliákká váltak mind a négyen. Olyan szép legények lettek, akiken megakadt a halandó vagy halhatatlan fehérszemélyek szeme. Nem is tétlenkedtek tovább újdonsült bőrükben a rejtekadó bokrok mögött, hanem nagy vidáman elindultak Tündérligetbe, hogy felkutassák Belzebub kincsét.

Tündérliget lakói éppen szürethez készülődtek, amikor a négy jövevény, mint akiket parittyával repítettek oda, nagy hirtelen a szőlőtőkék között termett. No, ezek éppen kapóra jöttek a tündérleányoknak, mert elkelt minden munkáskéz a földeken. A déli nimfáktól ajándékba kapott szőlővesszők igencsak szépen gyarapodtak. Mostanra szinte teljesen befedték az Érchegyek alatti napsütötte lankákat a szőlőültetvények. A tőkék emberfejnyi fürtöktől roskadoztak mindenütt. Egy-egy fürtre sok száz ökörszem nagyságú szőlőszem kapaszkodott. S mindegyikük héja, hártyája csak úgy feszült a bogyókban összegyűlt illatos, zamatos létől. Az ördöglegényeket nem kellett sokáig kéretni, beálltak puttonyosnak a szőlősorok közé. Majd a tündérek legnagyobb megelégedésére, fáradhatatlanul térültek-fordultak puttonyaikkal a szőlősorok és a szőlőskádak között. A szüretelők alig győzték vagdosni nekik az újabb és újabb fürtöket. Így aztán még napnyugta előtt betakarították a hegyaljai tőkékről a termést.

A munka végeztével szokás szerint megkezdődött a mulatság. Miközben a hatalmas szőlőskádakban egymást váltva taposták a leszüretelt gyümölcsöt a tündérfehérnépek, néhányan közülük egy hosszú asztalt raktak tele illatos köleskásával, frissen sült lepénnyel, cserépkorsókban gyöngyöző kéklőpiros óborral. Asztalukhoz invitálták a legényeket, akik derekasan kivették részüket az aznapi munkából. A szüretelésben megfáradt tündérek és vendégeik pukkadásig ették magukat kásával, lepénnyel, s a zamatos borból is jócskán kortyolgattak. S ahogy fogyott az óbor, úgy eredt meg egyre inkább a leányok nyelve. Belzebub csak erre a pillanatra várt. Addig-addig furakodott, mígnem a mellé a tündérlány mellé került, aki hajdanán az ő kincsét hozta el Argyasnak az alsó világból. Virungának, a munkától és bortól elbágyadt teremtésnek jól estek a vendéglegény kedveskedő szavai. Hanem, amikor a felől firtatta, hogy hogyan lehet egy ilyen derék fehérnép még mindig pártában, a leány szeméből, mint a zápor, eleredtek a könnyek. Nem kellett sokáig unszolni, hogy mesélje el, mi bántja, a panasz szavai csakhamar bőségesen bugyogtak ki ajkai közül. Tündér lelke tele volt tüskével, keserűséggel, megbántottsággal, amiért nem ő lett az Érchegyek varázslójának kiválasztottja. Töviről-hegyire elmesélte az ál-legénynek történetüket. Sőt, az óboros kábulat még arra is rávette, hogy kifecsegje, mi lett a sorsa az ajándékba hozott drágakőnek. Szerencsére csak annyit tudott mondani, hogy Argyas a gyémántot elvitette a Susogó-hegyeken túlra, és ott egy titkos helyen hétlakat alatt őrizteti.