Hamarosan újra
termett a kölesmező, s a tündérfehérnépek szélmalma a frissen aratott kölesgyöngyöket
porította lisztté. Az Érchegyek
lábánál hosszú terített asztalon gőzölgött a kása meg az illatos meleg lepény. Argyas erre az ünnepi alkalomra ígérte,
hogy kihirdeti döntését a leányok előtt. Éppenhogy leültek az asztalhoz, és a
varázsló magasba emelte rózsaszirmokon nőtt harmatcseppekkel teli kupáját,
amikor betoppant a régen elveszettnek hitt harmadik tündérlány, Dabola. Egyenesen északról érkezett.
Örvendező nővérkéi hellyel, majd étellel és itallal kínálták a kimerült
teremtést. A leány ivott egy-két kortyot a jázminsziromból facsart nedűből,
majd letört egy darabkát a köleslepényből. De a falatot alig tudta lenyelni.
– Tyű, ez meg milyen
íztelen! – fanyalgott egy kissé kényeskedve.
– De hát testvérkénk! Már
második éve ez a legkedveltebb ételünk! – méltatlankodtak a többiek.
– No, akkor azt hiszem,
értékes ajándékot sikerült hoznom! – mosolyodott el Dabola, majd kiemelt a köpenykéje alól egy ezüstláncon függő kis
bőrzacskót. Hüvelyk- és mutatóujját összecsíptetve nyúlt a zacskóba. Majd a két
vékonyka ujjacska közül parányi csillogó kristályszemcsék hullottak egyenesen a
köleslepény tetejére.
– Ezeket a kristályokat a
Feneketlen-tó túloldalán, az Üveghegyek barlangjaiban élő törpéktől
kaptam. Ők évente egyszer jönnek elő a hegy gyomrából. Egy hónapig el sem
mozdulnak a tó mellől. Idejüket halászattal töltik. A kifogott halakat
asszonyaik megtisztítják, majd jól megszórják ezekkel a kristályokkal, és
hagyják, hogy a napsugár megszárítsa őket. A szárított halakat aztán kosaraikba
töltik, és mindet hazaszállítják barlangjaik mélyére. Ezektől a
kristályszemektől tartóssá és ízletessé válik a hegyi törpék étele. Nézzétek
csak, olyan, mint a parányi gyémánt! – fektetett a tenyerére egy csipetnyi
kristályt a leány. – A törpék a barlangjuk falából fejtik le minden egyes
szemcséjét, és maguk között sónak nevezik.
No, mondani
sem kell, a tündérnépek mind a sóval meghintett lepényt falták órákon
keresztül. S nem győztek betelni az új ízzel. Már-már Argyas is hajlott arra, hogy Dabolát
tekintse mátkájának, amikor nagy váratlanul betoppant Bászka, a negyedik leány. Ő a világ déli tájait kereste fel.
Arrafelé járt, ahol már érezni lehet a Naptenger
perzselő leheletét. Egy varázslatos ligetben időzött, ott a déli nimfák
lakomája marasztalta az odavetődött vándort. Kóstolhatott ott mindent, ami szemének,
szájának, testének és lelkének ingere. A napestig tartó vigasságok
lassan-lassan feledtették a vendégül látott utazóval jövetele célját. Így járt Bászka is.
Bászka
(Dorosmai Erzsébet illusztrációja)
Éveken
keresztül csak mulatozott, játszadozott a vendégmarasztaló nimfákkal. Mígnem
egy éjszaka álmában megpillantotta Argyast,
ahogy egy távoli magas hegytetőről felé integetett égerfából faragott, ezerfű
levében pácolt, méhviasszal fényesre suvickolt, kristálygömb-fejben végződő
hatalmas varázsbotjával. No, attól fogva nem volt egy percnyi maradása sem.
Elhatározta, hogy még akkor is visszatér az övéihez, ha ajándék nélkül kell
hazamennie. Vendéglátói, miután belátták, hogy hiába marasztalják, útjára
engedték. Barátságáért cserében megajándékozták ligetük legfinomabb
gyümölcsével, amit boldogan pakolt kis kosarából a terített asztal közepére.
– Kóstoljátok meg,
testvérkéim! Ígérem, ennél kellemesebb ízű étekkel még nem találkoztatok! Hát,
még ha a levéből készült italt is megízlelitek, menten elfelejtitek a
virágszirom-harmatot! – s már vette is elő a kis fonott üveget, amelyből
kéklőpiros nedűt csorgatott Argyas poharába.
– Kaptam ajándékba egy-két fiatal vesszőt is ebből a szőlőből, merthogy ez a
neve ennek a gyümölcsnek. Ha megered a mi földünkön, és termőre fordul, akkor
hamarosan bort facsarhatunk belőle! – lelkendezett. És vele együtt ujjongtak a
többiek is, mert igencsak ízlett nekik a szőlő. A borról, nem is beszélve!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése