Argyas kristálygömbös
varázsbotja segítségével már vagy százszor borított hóköpönyeget kedvenc
pihenőhelyének, az Érchegyeknek
csúcsaira, és már vagy százegyszer ébresztette fel a hótakaró alatt szendergő
vadvirágokat, illatos ibolyákat, pipiskedő nárciszokat, csilingelő
harangvirágokat, festőmályvákat, székfüveket, s a mohatakaró alatt szundikáló
bogárkákat, de a hat legelszántabb tündérleánynak híre-hamva sem volt. Hiába
faggatta a szeleket, hiába tudakolta a felhőktől, hiába kérdezte a
vándormadaraktól, egyikük sem hallott hírt a leányok felől.
Aztán, amikor a pók már
éppen a feledés hálóját szövögette volna a vidék felett, nagy váratlanul
beállított a hat tündérfehérnép egyike. Kumba
volt az, aki hajdanán kelet felé vette az irányt. Hét nap, hét éjszaka mesélt
arról, hogy merre járt, mi mindent látott, tapasztalt. Elbeszélése végén
elővett a köténykéjéből egy kicsiny zsákot, s annak tartalmát Argyas tenyerébe borította. Apró
aranysárgás gyöngyöcskék gurultak szanaszéjjel. A varázsló nézte, nézegette, de
még soha nem látott ehhez hasonló valamit az ő világában.
– Hát ezek a pöttöm
golyócskák meg mire valók? – tudakolta izgatottan. Kumba elégedetten vette tudomásul, hogy ajándéka felkeltette a hőn
szeretett legény érdeklődését.
– Ezek a gyöngyök életet
adnak. Amíg gondjukat viseled és szaporítod őket, a mi vidékünkön nem lesz éhes
soha többé egyetlen lábas jószág sem. Egy vénséges vén gyökérmanótól kaptam,
aki a világ keleti szélén lakik, és ott gondozza ültetvényeit. Arrafelé,
ameddig csak a szem ellát, mindent beborít a kölesmező. Merthogy annak a
növénynek, aminek a magját most a tenyeredben tartod, köles a neve. – mesélte
lelkendezve a leány.
Argyas igen elégedett volt a
keletről hazatért tündérfehérnép ajándékával. El is határozta, hogy másnap
elveti a magokat. És ha azok valóban bőségesen teremnek, akkor aratás után
mátkájává fogadja Kumbát.
Minden úgy is történt,
ahogy azt a varázsló eltervezte. Rövid időn belül, mint hatalmas zöld szőnyeg
terítették be az aprócska fűszálak Argyas
szántóföldjét. Majd a szálacskák egyre csak növekedtek, erősödtek, mígnem már
derékig értek. A növényszárakon négyarasz hosszúságú, keskeny leveleket himbált
a szél. Aztán minden növény csúcsán hatalmas bugák bújtak elő, bókoló
virágfüzéreikkel. S mikorra a kölesleveleket sárgára perzselte a forróság, a
virágfüzérek helyén, tömött kalászok burkában lapultak a beérett gabonaszemek. Argyas és a tündérfehérnépek elégedetten
láttak neki a betakarításnak. Miután learatták a termést, a leányok vidám
táncot lejtve tapiskolták ki a kölesszemeket a mezőn szétterített kalászokból.
Balinka (Dorosmai Erzsébet illusztrációja)
Talán éppen a legutolsó
kölesszem pottyant a zsákba, amikor nagy surrogással-burrogással váratlanul
közéjük röppent az ajándék után kutató második leány, Balinka. Kezében egy fura kis építményt tartott, amit aztán
óvatosan a learatott kölesmező legmagasabb pontjára helyezett. A kis építmény
mihelyst földet ért, növekedni kezdett. Vagy tizenkétszer nagyobbra nőtt, mint
maga a hatalmas Argyas. Aztán, amikor
a növekedésnek végeszakadt, hirtelen kitárta négy vitorlás karját az ámélkodó
tündérfehérnépek felé. Vitorláiba belekapott a szél, és azok meg már forogtak
is, mint a motolla, olyan sebesen.
–Hát ez meg miféle
masina? – furakodtak ki a csodálkozástól elnémult Argyas ajkai közül az első szavak. Balinka örömmel osztotta meg az építmény titkát a többiekkel.
Elmondta, hogy ezt a szerkezetet szélmalomnak hívják. Napnyugaton, ahol ő járt,
a koboldok ezzel őrlik meg gabonájukat, s a lisztből asszonyaik kását főznek,
lepényt sütnek.
– Éppen jókor érkezett
hozzánk! – örvendezett Argyas. – Megőröljük
a kölest, és olyan ételt készítünk belőle, amilyet eddig csak a napnyugati
koboldok ehettek.
No, mondani sem kell,
lett nagy tisztelete mindjárt az újabb ajándékhozó tündérleánynak is társai
körében. A varázsló meg hamarjában nem tudta megmondani, hogy melyikük ajándéka
a hasznosabb, Kumbáé vagy Balinkáé. Időt kért a leányoktól, hogy
mérlegeljen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése