Senki nem számított rá,
hogy Karas és Karasica boldog életét elirigyli majd tőlük valaki. Pedig az
történt. Élt ugyanis az Érchegyek
között egy Muszala nevű lovag, aki a
harc mellett, mindenféle bűbájhoz is értett. Már akkor szemet vetett Karasicára, amikor a tündérlányt
életében először indult hajnali harmatot gyűjteni az erdőbe. Muszala a fák mögé bújva leste,
messziről epekedett utána. Majd szétvetette a düh, amikor hírül vette, hogy Karasica az öreg Argyas fiának a jegyese lett. Hát, még amikor a lakodalomról is
értesült! Féltékeny lelke nyughatatlanul háborgott. Nem találta többé a helyét
zordon várának mogorva bástyái alatt.
Nagy sebbel, lobbal összepakolt, és átköltözött a Setét-tengeren túlra, boszorkány keresztanyjához, Malukuhoz.
Tizenkét év
múltán vetődött vissza Muszala az Érchegyek közé. Még gonoszabb volt, mint
valaha. Nem csoda, hiszen távolléte minden napját a bosszúvágy fűtötte. Karast akarta megbüntetni, amiért
elszerette előle Karasicát.
Boszorkány keresztanyjától eltanulta a legsötétebb, legszörnyűbb bűbájokat,
rontásokat. Így mikor hazatért, rögtön hozzálátott, hogy aljas tervét
megvalósítsa.
Muszala kileste, hogy mikor indulnak el Karas és fiai a mindennapos erdőjáró, forrástisztító
körútjukra. Barátságot színlelve lepte
meg Karasicát a kristálybarlang
bejáratánál. Elmondta, hogy amikor messzi útjáról hazatért, elsőként róla
kapott hírt, boldogságáról, szépséges ikerfiairól. Ettől aztán oly nagy öröm
költözött a szívébe, hogy semmire sem vágyott jobban, mint felkeresni és
megajándékozni régi kedves barátnőjét. A tündér fiatalasszony fenntartással és
kissé meglepődve fogadta a nyájas mondatokat. Nem éppen barátságos képet őrzött
emlékezetében Muszaláról. De amikor a
lovag elővette nyeregtáskájából ajándékát, Karasica
óvatossága megszűnni látszott. A gonosz ember éppen erre számított. Két ujja
között káprázatos aranygyűrűt tartott. A vastag aranyfoglalatban ott tündökölt Maluku gyémántja. Óvatosan felemelte Karasica jobb kezét, és az asszony
középső ujjára felhúzta a drága ajándékot. Miközben mindez történt, az asszony
éppen arra gondolt, hogy nem is olyan alávaló ez a Muszala, ha neki ilyen becses ajándékot hozott. És ez volt az
utolsó szép gondolata. Mert ahogy az ujjára került Maluku gyémántja, a gonosz erő
szétáradt a testében. A szíve megfagyott, derűs arca elkomorodott, szemei
szikrát szórtak. És ahogy körülnézett, mintha undorodott volna mindattól, amit
látott. – Mit keresek én itt? – villant át az agyán. – Hol van az én gyönyörű
ércpalotám? Hol vannak a szolgálóim? – Aztán ráförmedt Muszalára és megparancsolta neki, hogy vigye haza tüstént, az Érchegyek közé. Nem is kellett annak
kétszer mondani. Nyergébe kapta Karasicát,
s mint a szélvész, elszáguldott vele.
Karas mindent megérzett, ami a feleségével történt. De nem akart a
fiainak szólni, nehogy azok a gonosz lovag kardjába fussanak. Amikor aztán Maluku gyémántjának sötét ereje is
felsejlett a közelben, tudta, hogy nem tehet semmit. Napokig azt színlelte,
hogy Karasicát talán egy erdei
fenevad ragadta magával. Bejárta fiaival a környék hegyeit, völgyeit, a
fennsíkokat, de még a jól ismert folyók vidékét is. De sehol nem bukkantak az
asszony nyomára. Persze Karas nagyon
jól tudta, hogy felesége Maluku
gonosz gyémántjának rabjává vált. Aki pedig azt a gyémántgyűrűt viseli,
elfelejtkezik szeretteiről. Azt sem tudja, hogy valaha is a világon voltak.
Elfelejt mindent, ami emberi, ami jóság és emberség, ami szeretet és becsület,
ami békesség és önzetlenség.
Attól fogva a
négy fiú anya nélkül élte tovább életét. Karastól
megtanultak ezerféle varázslatot, néha apjuk még azt is megengedte nekik, hogy
a kristálygömbös varázsbotot használják. A bűvös szerszám minden kívánságukat
teljesítette, egyet leszámítva. Ha arra vágytak, hogy az anyjukhoz kerüljenek,
a varázsbot meg sem mozdult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése