Valahol messze, ott, ahol
a Boronka még csak vékonyka csíkban
csordogál a fényesre koptatott sziklák között, ott ahol a Borostyánkő-erdő évszázados fái nyújtózkodnak az ég felé, egy sűrű
lombok függönye mögött megbújó kristálybarlangban élt Karas, a jóságos varázsló. Évezredekkel ezelőtt került oda a hegytetőre.
Azóta vigyázta ott a sziklákat, a fákat, az erdő vadjait, s legfőként azt a
helyet, ahol a felszínre buggyant az a víz, amely a kövek között végigcsorogva
széles medrű, szelíden hullámzó folyóvá terebélyesedett, mire elért a tengerig.
Nap, mint nap megtisztogatta a forrást, majd körbesétálta a hegyi ösvényeket,
gondoskodott az erdő lakóiról. De segítette a hegyeken átkelő, az erdő
sűrűjében eltévedt vándorokat is, hogy azok megleljék a helyes ösvényt, amely
levezette őket a hegy lábához, hogy onnan a Boronka
folyását követve elérjék úti céljukat.
Karas, a jóságos varázsló
Karas égerfából faragott, ezerfű levében pácolt, méhviasszal fényesre
suvickolt, kristálygömb-fejben végződő hatalmas varázsbotjába kapaszkodva rótta
mindennapos útját éppen akkor is, amikor egy hófehér galamb ereszkedett le a
felhők közül és röppent a varázsló feje fölé. A nyakában vékonyka aranyozott
szíjra erősített aprócska tarisznya lengedezett. A galamb néhányszor
körberepülte a varázsbotot, majd rátelepedett a kristálygömbre. Karas óvatosan megdöntötte botját, hogy
elérje a madarat. Szelíden megsimogatta a galamb fejét, majd a kis tarisznyába
nyúlt és kivett belőle egy levélkét. Jól sejtette, neki címzett üzenet volt
szépen cizellált betűkkel a papírra róva. Küldője Torda király volt, akinek birodalma szétterül a nagy síkságon,
arrafelé, amerre a Boronka belevész a
hatalmas tengerbe.
Torda király segítségre szorult, ezért üzent a varázslóért. A
levélkében az állt, hogy ha tud, menjen el személyesen, ha meg nem, küldje el
kristálygömbös varázsbotját a királynak, mert csak az segíthet országán, s
legfőként egyetlen leánykáján, Borsán,
aki a félelmetes tengeri szörny, a huszonkét rőf hosszú, pikkelyes testű,
tüskés farkú, kétfejű, vízokádó fenevad, Kundala
fogságába került.
Kundala háromévenként egyszer emelkedett ki vízi birodalmából.
Körbeportyázta a környéket, újabb három évre való csecsebecsét gyűjtött
magának, amivel unalmát űzhette a víz alatt. Most történetesen Torda király földjére vetődött,
egyenesen a királylány kertjében terebélyesedő aranymandulafa ágait tördelve
huppant a kerti tavacska kellős közepébe.
Kundala körbejáratta nagy gülü szemeit a kerten. Igen megtetszett neki
mindaz, amit látott. A szebbnél-szebb és különleges növény, a sok-sok
fenségesen illatozó, ezer színben pompázó virág, a tarka tollú, csengő hangon
csivitelő szelíd madársereg, kiváltképp pedig a rengeteg játék, amit a kertben
látott.
Volt ott
minden, amit egy huszonkét rőf hosszú, pikkelyes testű, tüskés farkú, kétfejű,
vízokádó behemót csak titokban kívánhatott magának: ébenfa-libikóka,
borostyán-hinta, kristálycsúszda, aranylabdák, ezüstgolyók, szivárványos
üveggolyók, babaházak, homokvárak, falovacskák, hajas babák, meg még megannyi
minden, hogy azt nehéz lenne felsorolni is. Mert Torda király nagyon szerette egyetlen gyermekét, s mindent megadott
neki, amit csak kívánt. Kundala csak
ámult a sok csoda láttán. Hát, még amikor megpillantotta Borsa királylányt és játszótársait, akik önfeledten fogócskáztak a
kert fái között! Nem sokat teketóriázott, kapta magát, négy sarkánál fogva
felemelte az egész kertet. És úgy, ahogy volt: növényestül, madarastul,
játékostul, királylányostul, játszópajtásostul magasba emelte, s tovaröpítette.
Szállt egyenesen a tengernek, ahol élete java részét töltötte.
Amikor Torda király letekintett palotája
ablakából, a gyönyörű kertnek csak hűlt helyét látta. Egy hatalmas fekete gödör
tátongott azon a helyen, ahonnan még néhány perce Borsa csilingelő kacagását hallotta. A király nem akart hinni a
szemének, lélekszakadva rohant le az udvarra. A palotalépcsőjén belebotlott a
kertészfiúba, aki szinte kővé dermedt mindattól, ami az imént történt.
Szegénynek még a szája is tátva maradt a nagy csodálkozástól. A király alig
tudta kiszedni belőle, hogy mit is látott. Amikor nagy nehezen kikerekedett a
történet a rémült kiskertész el-elakadó szavai nyomán, Torda király azonnal küldetett hírvivő galambjáért, hogy régi
barátjának, Karas varázslónak üzenjen
vele. Tudta, mert már tapasztalta, hogy a varázsló égerfából faragott, ezerfű
levében pácolt, méhviasszal fényesre suvickolt, kristálygömb-fejben végződő
hatalmas varázsbotja az egyetlen segítség az ilyen szörnyű nagy bajra, ami
velük történt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése