Eközben az Érchegyek bércein basáskodó Virunga még szeszélyesebb kívánságokkal
nyaggatta Belzebubot, mint valaha. Az
ördögök ura már-már afelé hajlott, hogy otthagy csapot-papot, de kiváltképp a
telhetetlen vászoncselédet, amikor kiderült, hogy Virunga nem a kandiscukortól, törökméztől, marcipángolyóktól és más
nyalánkságoktól gömbölyödik, hanem gyermeket vár. „No, azt még kivárom, hogy megszülessen a
fiúcska. Aztán majd az utódommal együtt válok meg ettől az eszementtől!” –
morfondírozott magában.
Az ördögkirály számításába azonban hiba csúszott. Nem is egy, de mindjárt kettő! Virunga ugyanis – a remélt ördögkirályfi helyett – két leánykát hozott világra. Az először született gyermek hollófekete hajú, smaragdzöld szemű, mint ő. Az a leány meg, amelyik másodjára jött a napvilágra, aranyló hajfürtöcskékkel ékeskedett, szeme türkizfényben ragyogott. Róla leginkább Anadir, az egykori tündér-barátné jutott az eszébe az anyjának. Amikor Belzebub megpillantotta a kéklő-vöröslő fejű, torkukszakadtából síró-rívó porontyokat, annyit sem mondott, hogy bakfitty. A méregtől majd szétpukkadva, sisteregve, füstölögve süllyedt a mélybe a legrövidebb úton egy hirtelen támadt hasadékon keresztül.
Virunga egyáltalán nem bánkódott amiatt, hogy férjeura így faképnél hagyta. Annál inkább bosszankodott a két egymással versenyt óbégató újszülött miatt. „Ezekből egy is sok!” – dohogott magában. Nem sokat teketóriázott, fogta az Anadirra emlékeztető csöppséget, felrepült vele az Érchegyek legmagasabb csúcsainak egyikére, s a szerencsétlen gyermeket ott egy kiálló szirtre pottyantotta. „Innen jól látják majd a ragadozó madarak!” – hagyta sorsára a gonosz pára tulajdon vérét. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, hazasuhant.
Az ércvárban meg hiába maradt egyedül a nyöszörgő csecsemő, így sem volt hozzá türelme az anyjának. Fölfogadott hát egy szoptatódajkát a Naptengeren túlról, és annak gondjaira bízta Malukut, a testvére nélkül maradt gyermeket. Merthogy időközben ennek azért nevet adott a gonosz pára.Virunga és Belzebub sziklaszirtre kitett gyermekének nem azt a sorsot szánta a gondviselés, mint amit a pokol gyémántjától elvadult elméjű anyja kigondolt számára. Gorgán, a szirti sas éles szemével vagy hét völgynyi távolságról észrevette a gonosz tündér mesterkedését. Mindent jól látott és mindent megjegyzett. Aztán, amikor Virunga magára hagyta a csecsemőt, ő nagy szárnycsapásokkal átszelte a levegőt és nyomban ott termett a kiálló sziklán. Ahelyett, hogy a csöppségre vetette volna magát, hogy izinkre szabdalja, óvatosan a csőrébe fogta a gyermekbatyut. Majd felröppent vele a magasba, és szállt, szállt pihenés nélkül, mint a sebes szélvész, át a Nagy-síkságon, át a Susogó-hegyeken, egészen az égbe nyúló tetejetlen fáig. Ott aztán mindaddig emelkedett felfelé, amíg el nem érte a fa kellős közepét, barátja Kolumbán, a griffmadár birodalmát. A derék öreg madár elismerően verdesett szárnyaival miután végighallgatta Gorgán beszámolóját a történtekről. – Itt nálam, biztonságban felcseperedhet a gyermek. Aztán, ha már nem fenyegeti veszély, visszatérhet az ő világába. Addig majd én gondoskodom róla a pásztornépem segítségével – nyugtatta meg a leánykáért aggódó sasmadarat.
Mialatt a halálra szánt csecsemőt a gondviselés, no, meg Gorgán, a szirti sas Kolumbán gyámságára bízta, Virunga kevéske háznépével együtt először csak unalmában, majd szánt szándékkal hagyta el az érchegyi palotát, és a Naptengeren túli vidékeket kezdte látogatni. Mondani sem kell, hogy nem az utazó vagy a felfedező kíváncsisága hajtotta. Azért látogatta sorra a népeket, hogy megkörnyékezze őket, és minél többjüket az uralma alá vonjon a bűvös gyémánt erejével. Argyasnak feltűnt, hogy egyre gyakrabban maradt üresen az ércpalota. Ezért aztán három hónapig, három hétig, három napig figyeltette a hegyimanókkal Virunga mozgását. S amikor a manók azt jelentették, hogy ha eltávozik, negyvennyolc fertályórán belül nem tér haza, a varázsló felmerészkedett az Érchegyek csúcsára, egyenesen Virunga palotájának kapujáig. Ott aztán a magasba emelte égerfából faragott, ezerfű levében pácolt, méhviasszal fényesre suvickolt, kristálygömb-fejben végződő hatalmas varázsbotját, majd varázsigéket duruzsolva hármat koppantott a hatalmas érckapura: – Cserta, Cuha, Dabola, légy, mi voltál, palota! – S a hatalmas ércpalota menten zsugorodni kezdett. Addig-addig, míg akkorává nem töpörödött, mint egy kemény héjú fekete dió. Akkor Argyas lehajolt az ércdarabért, és köpönyege zsebébe rejtette.
A visszatérő Virunga dúlt-fúlt mérgében, amikor palotájának hűlt helyét találta. De hát, mit tehetett, az ércpalota biztonságot adó rejteke nélkül nem maradhatott a hegyek között. Visszatért a Naptengeren túlra, ahol akkorra már megszámlálhatatlanul sok élőlényt a hatalmába kerített. Felcseperedő leányát a földkerekség legcudarabb boszorkányává nevelte. Maluku olyan elvetemült némberré növekedett, hogy az anyja minden fenntartás nélkül rá merte bízni Belzebub drágakövét.
No, nem is látta aztán soha többé a rontás ékkövét, mert Maluku még nálánál is jobban élvezte a gonosz erőből fakadó hatalmat. Így vált Belzebub kincse Maluku gyémántjává, amely még oly sok bánatot, keserűséget okozott a földi világ teremtményeinek. Tündérliget lakói viszont soha többé nem hallottak felőle.
Év évet követett. Argyas fiacskája daliás legénnyé cseperedett. Az idők során kitanulta apjától a varázslás minden fortélyát. Amikor betöltötte a huszonegyedik életévét, apja beváltotta a Borostyánkő-erdő manónépének tett ígéretét, és Karast küldte közéjük, hogy fia vigyázza ott a sziklákat, a fákat, az erdő vadjait, s legfőként azt a helyet, ahol a felszínre buggyant Argyas keresztgyermeke, a Boronka, amely a kövek között végigcsorogva széles medrű, szelíden hullámzó folyóvá terebélyesedett, mire elérte a tengert.
Nemsokkal az után, hogy Karas betöltötte új hivatalát, Kolumbán, az öreg griffmadár váratlanul vendégségbe érkezett az Érchegyek lábához. Argyas és a tündérnépek, Gorgán, a szirti sas, no meg a hegyimanók őszinte örömmel fogadták a ritka vendéget. Hát, még azt, aki lecsusszant a griffmadár hátáról és hirtelen elébük penderült. A lélegzetük is elállt attól a szépségtől, akit megpillantottak. Egy karcsú és sudár termetű, derékig érő, aranylóan hullámzó hajú, türkizfénnyel sziporkázó szemű, tiszta tekintetű leány mosolygott rájuk. Illendően meghajolt vendéglátói előtt. Gorgán nyakát meg szorosan átölelte, úgy mondott köszönetet a sasnak, amiért az megmentette az életét. A délceg hegyi madár igencsak elérzékenyült, amikor rádöbbent, hogy az egykoron halálra szánt csecsemőt tisztelheti a szépséges teremtés személyében, akit Karasicának hívtak. Kolumbán mint nevelőapa ugyanis ezt a nevet adta neki még ott fenn, a tetejetlen fán.
Az ördögkirály számításába azonban hiba csúszott. Nem is egy, de mindjárt kettő! Virunga ugyanis – a remélt ördögkirályfi helyett – két leánykát hozott világra. Az először született gyermek hollófekete hajú, smaragdzöld szemű, mint ő. Az a leány meg, amelyik másodjára jött a napvilágra, aranyló hajfürtöcskékkel ékeskedett, szeme türkizfényben ragyogott. Róla leginkább Anadir, az egykori tündér-barátné jutott az eszébe az anyjának. Amikor Belzebub megpillantotta a kéklő-vöröslő fejű, torkukszakadtából síró-rívó porontyokat, annyit sem mondott, hogy bakfitty. A méregtől majd szétpukkadva, sisteregve, füstölögve süllyedt a mélybe a legrövidebb úton egy hirtelen támadt hasadékon keresztül.
Virunga egyáltalán nem bánkódott amiatt, hogy férjeura így faképnél hagyta. Annál inkább bosszankodott a két egymással versenyt óbégató újszülött miatt. „Ezekből egy is sok!” – dohogott magában. Nem sokat teketóriázott, fogta az Anadirra emlékeztető csöppséget, felrepült vele az Érchegyek legmagasabb csúcsainak egyikére, s a szerencsétlen gyermeket ott egy kiálló szirtre pottyantotta. „Innen jól látják majd a ragadozó madarak!” – hagyta sorsára a gonosz pára tulajdon vérét. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, hazasuhant.
Az ércvárban meg hiába maradt egyedül a nyöszörgő csecsemő, így sem volt hozzá türelme az anyjának. Fölfogadott hát egy szoptatódajkát a Naptengeren túlról, és annak gondjaira bízta Malukut, a testvére nélkül maradt gyermeket. Merthogy időközben ennek azért nevet adott a gonosz pára.Virunga és Belzebub sziklaszirtre kitett gyermekének nem azt a sorsot szánta a gondviselés, mint amit a pokol gyémántjától elvadult elméjű anyja kigondolt számára. Gorgán, a szirti sas éles szemével vagy hét völgynyi távolságról észrevette a gonosz tündér mesterkedését. Mindent jól látott és mindent megjegyzett. Aztán, amikor Virunga magára hagyta a csecsemőt, ő nagy szárnycsapásokkal átszelte a levegőt és nyomban ott termett a kiálló sziklán. Ahelyett, hogy a csöppségre vetette volna magát, hogy izinkre szabdalja, óvatosan a csőrébe fogta a gyermekbatyut. Majd felröppent vele a magasba, és szállt, szállt pihenés nélkül, mint a sebes szélvész, át a Nagy-síkságon, át a Susogó-hegyeken, egészen az égbe nyúló tetejetlen fáig. Ott aztán mindaddig emelkedett felfelé, amíg el nem érte a fa kellős közepét, barátja Kolumbán, a griffmadár birodalmát. A derék öreg madár elismerően verdesett szárnyaival miután végighallgatta Gorgán beszámolóját a történtekről. – Itt nálam, biztonságban felcseperedhet a gyermek. Aztán, ha már nem fenyegeti veszély, visszatérhet az ő világába. Addig majd én gondoskodom róla a pásztornépem segítségével – nyugtatta meg a leánykáért aggódó sasmadarat.
Mialatt a halálra szánt csecsemőt a gondviselés, no, meg Gorgán, a szirti sas Kolumbán gyámságára bízta, Virunga kevéske háznépével együtt először csak unalmában, majd szánt szándékkal hagyta el az érchegyi palotát, és a Naptengeren túli vidékeket kezdte látogatni. Mondani sem kell, hogy nem az utazó vagy a felfedező kíváncsisága hajtotta. Azért látogatta sorra a népeket, hogy megkörnyékezze őket, és minél többjüket az uralma alá vonjon a bűvös gyémánt erejével. Argyasnak feltűnt, hogy egyre gyakrabban maradt üresen az ércpalota. Ezért aztán három hónapig, három hétig, három napig figyeltette a hegyimanókkal Virunga mozgását. S amikor a manók azt jelentették, hogy ha eltávozik, negyvennyolc fertályórán belül nem tér haza, a varázsló felmerészkedett az Érchegyek csúcsára, egyenesen Virunga palotájának kapujáig. Ott aztán a magasba emelte égerfából faragott, ezerfű levében pácolt, méhviasszal fényesre suvickolt, kristálygömb-fejben végződő hatalmas varázsbotját, majd varázsigéket duruzsolva hármat koppantott a hatalmas érckapura: – Cserta, Cuha, Dabola, légy, mi voltál, palota! – S a hatalmas ércpalota menten zsugorodni kezdett. Addig-addig, míg akkorává nem töpörödött, mint egy kemény héjú fekete dió. Akkor Argyas lehajolt az ércdarabért, és köpönyege zsebébe rejtette.
A visszatérő Virunga dúlt-fúlt mérgében, amikor palotájának hűlt helyét találta. De hát, mit tehetett, az ércpalota biztonságot adó rejteke nélkül nem maradhatott a hegyek között. Visszatért a Naptengeren túlra, ahol akkorra már megszámlálhatatlanul sok élőlényt a hatalmába kerített. Felcseperedő leányát a földkerekség legcudarabb boszorkányává nevelte. Maluku olyan elvetemült némberré növekedett, hogy az anyja minden fenntartás nélkül rá merte bízni Belzebub drágakövét.
No, nem is látta aztán soha többé a rontás ékkövét, mert Maluku még nálánál is jobban élvezte a gonosz erőből fakadó hatalmat. Így vált Belzebub kincse Maluku gyémántjává, amely még oly sok bánatot, keserűséget okozott a földi világ teremtményeinek. Tündérliget lakói viszont soha többé nem hallottak felőle.
Év évet követett. Argyas fiacskája daliás legénnyé cseperedett. Az idők során kitanulta apjától a varázslás minden fortélyát. Amikor betöltötte a huszonegyedik életévét, apja beváltotta a Borostyánkő-erdő manónépének tett ígéretét, és Karast küldte közéjük, hogy fia vigyázza ott a sziklákat, a fákat, az erdő vadjait, s legfőként azt a helyet, ahol a felszínre buggyant Argyas keresztgyermeke, a Boronka, amely a kövek között végigcsorogva széles medrű, szelíden hullámzó folyóvá terebélyesedett, mire elérte a tengert.
Nemsokkal az után, hogy Karas betöltötte új hivatalát, Kolumbán, az öreg griffmadár váratlanul vendégségbe érkezett az Érchegyek lábához. Argyas és a tündérnépek, Gorgán, a szirti sas, no meg a hegyimanók őszinte örömmel fogadták a ritka vendéget. Hát, még azt, aki lecsusszant a griffmadár hátáról és hirtelen elébük penderült. A lélegzetük is elállt attól a szépségtől, akit megpillantottak. Egy karcsú és sudár termetű, derékig érő, aranylóan hullámzó hajú, türkizfénnyel sziporkázó szemű, tiszta tekintetű leány mosolygott rájuk. Illendően meghajolt vendéglátói előtt. Gorgán nyakát meg szorosan átölelte, úgy mondott köszönetet a sasnak, amiért az megmentette az életét. A délceg hegyi madár igencsak elérzékenyült, amikor rádöbbent, hogy az egykoron halálra szánt csecsemőt tisztelheti a szépséges teremtés személyében, akit Karasicának hívtak. Kolumbán mint nevelőapa ugyanis ezt a nevet adta neki még ott fenn, a tetejetlen fán.
Attól a naptól a szépséges Karasica az Érchegyek vidékén maradt. Argyas
neki ajándékozta az ércdarabkát, melyből pompás palotát növesztett a hegytetőn.
A leány gonosz rokonainak mindenben az ellentettje volt: jóságos, kedves,
állhatatos, segítőkész, mindig derűs és barátságos. Ezért aztán nagy tisztelet
övezte a vidéken. A hegyimanók őt választották meg tündérkirálynőjüknek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése