A Borostyánkő-erdő őrei 5.

Telt-múlt az idő. Karas fiai lettek a hegyek, a völgyek, a fennsíkok és a folyók leghíresebb lovagjai. Apjukkal együtt nagy tisztelet övezte őket a hegyek, a völgyek, a fennsíkok és a folyók lakóinak körében. Eközben Karasica vált a legfélelmetesebb gonosz tündérré az Érchegyek vidékén. Még a rosszalkodó gyerekeket is vele ijesztgették: „Jól vigyázz magadra, mert elvisz a Karasica!” – mondogatták. Többen tudni vélték, hogy a szörnyű asszony valóban fogságba ejti az útjába kerülő gyerekeket. Amikor megkocogtatta a gonosz tündér palotájának ablakait a tenger habjain, parti fövenyen átsikló, a hegyek sziklái fölé emelkedő gyermekzsivaj, amikor megpendítette a palota érckapuját az emberfülnek meglehetősen szokatlan sárkánykacaj, Karasica, mint akit a hangya megcsípett, kipattant ágyából, tágra nyitotta haragtól sziporkázó szemeit.

– Ki merészeli megzavarni álmomat? – visította. A jókedvű gyermekmoraj, s az önfeledten játszó kétfejű sárkányfi fel-felgurgulázó hangja úgy hasogatta a fejét, mintha az éppen szétrepedni készült volna. „Ezt nem tehetik velem megtorlatlanul!” – öltötte magára nagy sebbel-lobbal ezüstös pókhálófonalból szőtt varázsköpenyét, süllyesztette zsebébe ezüstfoglalatú varázstükrét. És már repült is, mint a gondolat, a hegyek-völgyek között visszhangzó zsivaj nyomában. Átsuhant a síkság, át a parti föveny felett, nyomában felperzselődött a fű. Varázsköpenye a tenger habjait verdeste, nyomában szerteszéjjel spricceltek a vízben az apróhalak, és a fölöttük repdeső sirályok ijedten rikácsolva rebbentek szét a négy égtáj minden irányába. A Setét-tenger legújabb kis szigetén kiterített, óriási virágos zsebkendőre emlékeztető kertecskére, mint egy ezüstösen szikrázó hullócsillag, nagy sebbel-lobbal ereszkedett le Karasica. Haragos tekintettel vette szemügyre az önfeledten játszó gyerekeket, meg a behemót sárkányfiút. Aztán előrántotta köpenyéből az ezüstfoglalatú varázstükröt, s miközben rémisztő varázsigéket mormolt magában, tükrét a gyerek felé fordította. Szegény Borsa királylány és a játszópajtásai először a magasba emelkedtek, majd, mintha a tenger vizébe csobbantak volna, egyenként zuhantak bele Karasica tükrébe. A sárkányt, ki tudja miért, nem ejtette a tükör fogságába a tündér. De ő sem úszta meg büntetlenül. A gonosz asszony ráfújt egyet, és fagyos leheletétől Kundala menten kővé dermedt. Karasica meg, mint aki jól végezte dolgát, ahogy jött, úgy távozott a szigetről. Mikorra Karas fiait a kristálygömbös varázsbot Kundala új szigetére röpítette, ott nem volt más, csak egy szomorúan árválkodó kertecske, ahol bánatos fejüket a föld felé lógatták a virágok és a néma madarak. S a kert közepén, az aranymandulafa mellett, ott tornyosult, mint egy óriás kőhalom, a szegény Kundala. Benta, Iszker, Jantra és Isar bal kézzel újra megfogták, majd megszorították a varázsbotot, utána egyet koppantottak a bottal a kőhalomra.  Kundala kőteste azon nyomban életre kelt. Rémülten tekintett körül, négy szeméből könnyek potyogtak, és alig tudta fékezni magát, nehogy vizet okádjon, mert az aztán elmosta volna most az egész szigetet. Amikor megbizonyosodott róla, hogy a négy lovagtól nincs mit félnie, elpanaszolta nekik, hogy mi történt. Azok nyomban tanakodni kezdtek, hogy mit tegyenek ezután. Végezetül Benta javaslatára úgy döntöttek, hogy először visszaröpítik Borsa királylány kertjét Torda király földjére, aztán – ha Kundala érez elég bátorságot hozzá – a kétfejű sárkányfival együtt megkeresik a gonosz Karasica birodalmát, és kiszabadítják Borsát és játszópajtásait. Torda király szíve nagyot dobbant, amikor meglátta azt a hatalmas fekete felhőt a palotája fölé emelkedni. Hát még, amikor az le is ereszkedett, egyenesen abba a gödörbe, amelyik Borsa királylány kertje helyén tátongott. Lélekszakadva rohant le az udvarra, de ott csak a négy lovagot és a két búsképű sárkányfejet találta. Benta, Iszker, Jantra és Isar csak addig időztek a palotában, míg elmesélték a királynak, hogy mi történt. Aztán útra készülődtek a kristálygömbös varázsbot segítségével. De amikor jó erősen megmarkolták a botot, és arra gondoltak, hogy repüljön el velük egyenesen Karasica birodalmába, az meg sem mozdult. Ettől aztán leírhatatlan nyugtalanság lett úrrá rajtuk, mivel tudták, hogy a bűvös szerszám eddig minden kívánságukat teljesítette, csak azt nem, hogy az anyjukhoz vigye őket.

– Egyet se búsuljatok, pajtikáim! – bökdöste oldalba őket Kundala, amikor látta, hogy a négy ifjú magába roskadva, tétlenül üldögél a palota lépcsőjén.

– Pattanjatok a hátamra, aztán, iszkiri, már repülünk is az Érchegyekbe!” – bíztatta újdonsült barátait a sárkányfi. A legényeknek nem is kellett többször mondani, már ugrottak is Kundala pikkelyes hátára. Az meg oly könnyedén emelkedett a levegőbe, mintha sasmadár lett volna. És már repült is, sebesen, mint a szél. Karasica elégedetten szemlélte a kis királylányt és játszópajtásait, legújabb szerzeményeit az ezüstfoglalatú varázstükrében.  „No, ha még hármat sikerül elkapnom, meglesz mind a hetvenhét.” – morfondírozott magában. „Akkor aztán Muszala nekem adja cserébe ezekért az emberfajzatokért keresztanyja fiatalító flaskáját, amiben az örök ifjúság vize bugyog!” – és gonosz lelke repdesni kezdett a hiúság örömétől. Hirtelen nagy surrogás-burrogás hallatszott. Karasica kitekintett ércpalotája ablakán. Éppen akkor ereszkedett le a hatalmas érckapu elé a nemrégen kőbe fagyasztott sárkányfi, hátán négy legénnyel. „Ó, hát három is elég lett volna!” – tört föl az álnok tündérből a kacaj. Az orra alatt elkezdte mormolni gonosz varázsigéit, miközben ezüstfoglalatú varázstükrét kinyújtotta az ifjak felé. De legnagyobb megrökönyödésére, nem történt semmi. Az ifjak nem emelkedtek a levegőbe és onnan nem huppantak bele a tükörbe, mint pár napja Borsa királylány és társai. A helyett kissé tanácstalanul ácsorogtak az érckapu előtt, és a hatalmas ércpalotát szemlélték. Karasica értetlenül fogadta a történteket. De amikor meglátta a bíborvörös öltözékű legény kezében a hatalmas botot, végén a sziporkázó kristálygömbbel, megérezte, hogy annak a valaminek köze volt a kudarchoz. Egy hirtelen gondolattal lekiáltott az ablakból: „Ha engem akartok látni, gyertek föl hozzám, legények!” Abban a szempillantásban az érckapu résnyire tárult, csupán annyira, hogy Benta, Iszker, Jantra és Isar egyenként átférjen rajta.  Kundala még csak meg sem próbálta, hogy átvergődjön behemót nagy testével a bejáraton, mert, már ha csak az egyik fejét bedugta volna a kapun, az is beszorult volna.

– Sebaj, pajtikáim, én majd itt megvárlak benneteket! – biztatta a fiúkat, meg egy kicsit sajátmagát is az újdonsült jóbarát. Az óvatos Isar, mielőtt testvérei után eredt volna, visszaszólt Kundalának:

– Ha nem térnénk vissza tizenkét fertályóra múlva, keresd meg apánkat, és mondd el neki, mi történt! A négy testvér lelke egyre nyugtalanabbul háborgott, ahogy közeledtek Karasica hatalmas trónterméhez. Elbűvölte őket ugyan a látvány, mert ameddig csak a szem ellátott minden arannyal, ezüsttel, rézzel, ónnal volt borítva, mindenünnen a smaragd, a zafír, az achát, az ametisz, az ónix, a topáz csillant fel hűvös fénnyel, de minél beljebb és beljebb jutottak a palotában, annál fagyosabbá és zordabbá vált minden. De a legfagyosabbnak, legzordabbnak maga Karasica tűnt, amint a négy fiúra vetette szúrós tekintetét hatalmas, ónixkövekkel kirakott, bronzveretes aranytrónjáról lepillantva.

– Mit kerestek ti itt, ahol a madár se jár? – tudakolta. Benta erőt vett magán és elmondta, hogy ők bizony Borsa királylányért és a pajtásaiért jöttek. A gonosz tündér összehúzta szemöldökét:

– Ugyan, mit keresnének nálam azok a gyerekek? – kérdezte színlelt csodálkozással. Akkor Benta előadta, amit kétfejű barátjától hallott. És amikor éppen odáig ért az elbeszélésben, hogy a gyerekeket beszippantotta egy ezüstfoglalatú tükör, Karasica nyomban a háta mögé akarta rejteni a bűvös szerszámot. Így hát, elárulta magát. Nem is színlelt tovább.

– Igen, szükségem van rájuk, mind a hetvennégy gyerekre, akiket a tükröm fogva tart. De még közületek is háromra, hogy valóra váltsam tervemet! – süvöltötte, és ismét varázsszavak duruzsolásába kezdett, tükrét a fiúk felé fordítva. És lássatok csodát, megint nem történt semmi! Karasica rájött, hogy tehetetlen a legényekkel szemben, amíg náluk van az a bot, amelyiknek a hegyéről a kristálygömb haragos szikrákat szórt felé. Hirtelen nyájassá változott, fűt-fát ígért a fiúknak, még azt is, hogy játszópajtásostul visszaadja nekik a kis királylányt. De előtte pihenjenek meg egy kicsit, egyenek-igyanak, amennyit csak jól esik, ne forduljanak vissza a gyerekekkel fáradtan, étlen-szomjan. Azok meg úgy tettek, ahogy azt a tündér kérte. De nem fogadták el tőle az aranytálcán kínált ínycsiklandó ételeket, az obszidián kelyhekbe töltött, gyöngyöző italokat. Saját tarisznyából ettek, saját kulacsból ittak, majd várták, hogy Karasica valóra váltsa ígéretét. Közben észre sem vették, hogy már jócskán eltelt vagy tizenkét fertályóra. Odakünn Kundala egyre nyugtalanabbul várakozott. Féltette nagyon újdonsült barátait, mert tudta, hogy a gonosz tündér minden alávalóságra képes. S ahogy leteltnek vélte az időt, amire az óvatos Isar figyelmeztette, haladék nélkül levegőbe emelkedett, és már repült is a Borostyánkő-erdő hegyei közé, oda, ahol Karas őrizte az évezredek óta szelíden hömpölygő kékvizű folyó forrását. A varázsló éppen befejezte napi sétáját a hegyi ösvényen, és kedves öreg szarkája megkopott tollait kenegette az ezerjófű levével, amikor nagy hirtelen, mint egy óriás fekete felhő, Kundala leereszkedett az égből. Szegény szarka ijedtében a varázsló köpenye alá bújt, amikor földre huppant a kétfejű behemót. Karas érezte, hogy a sárkányfit a jó szándék vezérelte hozzá, ezért barátsággal köszöntötte. Kundala egy szuszra elmesélt mindent, ami vele és az ifjú lovagokkal történt. Karas szíve összeszorult. Hiába óvta hát fiait annyi éven keresztül, mégis Maluku gonosz gyémántjának közelébe kerültek. És otthagyott csapot-papot, nem gondolt arra sem, mi lesz a forrással, ha nem tér vissza időben. Úgy ahogy volt, köpenye alatt az öreg szarkával, Kundala hátára pattant. Az meg máris szállt vele vissza, mint a sebes szélvész. Amikor az Érchegyek közé értek, és a messzeségben feltűntek Karasica ércpalotájának tornyai, Karas arra kérte a sárkányfit, hogy próbáljon meg, ha tud, a palota udvarában leereszkedni.

– Ó, hogy ez az előbb nekem nem jutott eszembe! – csapott hirtelen szárnyaival mindkét fejéhez Kundala, méghozzá oly ügyetlenül, hogy utasa, majdnem lebillent a hátáról. Miután a varázsló visszanyerte egyensúlyát, Kundala az ércpalota fölé repült, majd óvatosan süllyedni kezdett. Leomlott ugyan egy-két kiálló érctorony, összetört ugyan egy-két útjukba akadó ércoszlop, de végül sikeresen landoltak az ürességtől kongó, gránitkövekkel kirakott udvaron. Éppen jókor érkeztek. Karasica ugyanis, miközben Benta, Iszker, Jantra és Isar a tarisznyájukból falatoztak, egy gondolat-üzenettel segítségül hívta Muszalát, a gonosz bűbájairól hírhedt lovagot, hogy közös erővel elbánjanak a négy legénnyel. Muszala menten ott termett a tündér trónja mellett. De ott termett Karas is, miután Kundala lelkére parancsolt, hogy várjon rájuk indulásra készen a gránitudvarban. Fura egy harc vette kezdetét. A varázsló és fiai azon voltak, hogy megszerezzék Karasica ezüstfoglalatú varázstükrét, míg a gonosz lelkek Karas kristálygömbös varázsbotját akarták megkaparintani. De hosszú ideig egyik fél sem tudott a másik fölé kerekedni. Már legalább kétszer lenyugodott és fölkelt a nap, amikor az alávaló Muszala egy óvatlan pillanatban kirántotta Benta kezéből a varázsbotot. Karasica felvisított örömében. Muszala meg hatalmasat bömbölt. No, nem az örömtől, hanem attól a villámcsapástól, ami akkor érte, amikor markába szorította a botot. Mert ahogy gonosz ujjait a varázsbot köré kulcsolta, beteljesült végzete. Sötét lelke azon nyomban elhagyta a testét, s holtan terült el a trónterem padlóján. Nem tudta senki, még maga Karas sem, hogy őseinek bűvös szerszáma, ha jó szándékú ember kezébe került, azon segített, ha pedig gonosz erő kaparintotta meg, arra szörnyű halált hozott. Miután Muszala kilehelte a lelkét, Karasica érezte, hogy hatalma gyengül. Attól fogva azon igyekezett, hogy azt az ifjút kerítse hatalmába, aki nem volt az apja, a testvérei és a bot közelében. Szegény Iszker lett volna az áldozat. De éppen, amikor a legény fölé emelte ezüstfoglalatú varázstükrét, egy szárnyát suhogtató madár zavarta meg. Nem más, mint a varázsló öreg szarkája, aki eddig ott rejtőzött Karas köpenyében. A madarat ősi természete hajtotta, amikor egyenesen Karasica jobb kezére, annak is a középső ujjára, azon is a sziporkázó drágakőre, Maluku gyémántjára csapott. Köztudott, hogy a szarkák minden csillogó-villogó csecsebecsét a fészkükbe csennek. Éles csőrével egy pillanat alatt kivájta az aranyfoglalatból a drágakövet, és már repült is vele ki az ablakon. Repült-repült zsákmányával a szarka. A gonosz kő egyre jobban égette a csőrét. Szegény öreg madár nem bírta tovább elviselni a fájdalmat, és eleresztette Maluku gyémántját. Az zuhant-zuhant sebesen lefelé, egyenesen a Gyilkos-tó kellős közepébe. Ott aztán elnyelte a feneketlen mélység. Karasica ájultan zuhant a padlóra, amint ujjáról lekerült Maluku gyémántja. Kezéből kihullott az ezüstfoglalatú varázstükör, s ezer meg ezer darabra törött. Ahogy hullottak szerte-széjjel a tükörszilánkok, egyikből is, másikból is egy-egy gyermek pattant elő: kislányok, kisfiúk, fiatalkák, nagyobbacskák, legvégül pedig maga Borsa királylány. A néma palota pillanatok alatt megtelt vidám gyermekzsivajjal. Eközben Karas és fiai a tündér fölé hajolva lesték, hogy az mikor tér magához aléltságából.

– Milyen szép! – bámulta Benta.

– De kár, hogy olyan gonosz! – sóhajtotta Isar.

– Mi lesz vele? – aggodalmaskodott Jantra.

– Vigyük magunkkal, közöttünk majd jóságossá válik! – javasolta Iszker.

Karas meg csak szelíden mosolygott a bajsza alatt, miközben őszülő szakállát simogatta. Nem telt bele túl sok idő, és Karasica kinyitotta a szemeit. Meglepetten tekintett körül. Azt sem tudta, hogy hol van, és kik azok a szépséges ifjak, akik oly nagy aggodalommal figyelik őt. Aztán megpillantotta Karast is.

– Drága férjem, mi történt velünk? – kérdezte csodálkozva.

Ettől aztán özönlöttek a fiúk kérdései is:

– Karasica a te feleséged?

– Akkor ő a mi anyánk?

És már ölelték is, ahol érték. Végül Karas töviről-hegyire elmesélt mindent, hogy Karasicát hogyan kerítette hatalmába az álnok Muszala, hogyan vált maga is gonosszá Maluku gyémántjától, és miért kellett négy szép fiát féltenie éveken keresztül a saját anyjuktól.

Derű és boldogság költözött az ércfalak közé. Kundalának majd eszét vette a váratlan fordulat. Örömében föl-le ugrabugrált a számára szűkös gránitkövekkel kirakott udvaron. Aztán Karas kérésére egyenként hazarepítette a varázstükör volt foglyait. Legvégül Borsát és játszópajtásait is hazavitte Torda király udvarába. Karas és boldog családja a kristálygömbös varázsbot segítségével igyekezett utána.Torda király nagy lakomát rendezett leánya megmentőinek tiszteletére. Jutott ott jó falat Kundalának is, akinek a boldog atya megbocsátotta minden vétkét, amit a lánya ellen elkövetett. Mert hát látta, hogy Borsa azzal a behemót kétfejűvel játszik a legszívesebben.Volt nagy sírás-rívás Torda király udvarában, amikor Kundala arra kérte Karast és az ifjakat, hogy vigyék magukkal őt is, ha hazaindulnak. Borsa királylány csak azzal a feltétellel engedte el, hogy szentül megígérte, gyakran meglátogatja. Ezt az ígéretet Kundalának nem volt nehéz megfogadni, hiszen igencsak megkedvelte a kis királylányt és játszópajtásait.Aztán már repültek is, mint a sebes gondolat. Karas tudta, hogy már nagyon várják őket a Borostyánkő-erdei sziklák, a fák, az erdő vadjai, s legfőként az a forrás, amelyet több mint három napja nem tisztogatott meg senki. Karas nem véletlenül sürgette fiait, hogy induljanak, minél előbb haza Torda király udvarából. Alighogy megérkeztek otthonukba, a sűrű lombfüggöny mögött megbújó kristálybarlangba, tüstént útra kelt, hogy szemügyre vegye az évezredes sziklákat, az évszázados fákat, az erdő vadjait és a forrást. Amint körülnézett, tudta, hogy balsejtelme beigazolódott. A fák, a bokrok, a virágok szomorúan kókadoztak, szegény állatok meg már alig pihegtek a nagy szomjúságtól. Mert az életadó forrás vize elapadt. És eltűnt a völgyből az évezredek óta szelíden hömpölygő kékvizű folyó is. Kiszáradtan terpeszkedő medrében csak egy-két rémülten tátongó, halakkal teli, tócsa maradt.

A varázsló majd eszét vesztette attól, amit látott. Tudta, hogy visszafordíthatatlan az a kár, amit a természetnek okozott a többnapos távolmaradása miatt. Nem tudta, mitévő legyen, mert nem segített a bajon semmiféle bűbáj, semmiféle varázslat, de még a kristálygömbös varázsbot ereje sem. Tehetetlenül üldögélt azon a földből kiálló, simára koptatott, jókora szikladarabon, amelyet megkocogtatva egykor a fiait hívta segítségül Kundala ellen. Most azonban nem mert senkinek sem szólni.

Kundala talált rá az elkeseredett Karasra, amikor kora reggel egy kis magányos erdei portyára indult. Ezerféle mutatványt kitalált, hogy felvidítsa. De hiába volt minden igyekezete. Végezetül aztán faggatni kezdte. Addig-addig erősködött, mígnem a varázsló megosztotta vele nagy baját.

– Hát, ha csak ennyi a baj, akkor egyet se búsulj, pajtikám! – vigyorodott el a sárkányfi. – Ezen még én is tudok segíteni! – bucskázott egyet behemót testével a levegőben. Karast bosszantotta az ifjú sárkány fenemód jókedve.

– Még hogy az a széllelbélelt segítene?! Nem elég a bajom, még ez is engem bosszant! – mormogott magában. De belérekedt a mormogás, amikor felpillantott Kundalára. Mert újdonsült barátja a szárazon terpeszkedő meder fölé repült és csak ömlött, ömlött szájából a rengeteg víz. Nem hazudtolta meg vízokádó sárkány voltát. Addig-addig öklendezte a vizet, mígnem teljesen megtelt újra a folyómeder. Az imént még a tócsákban fuldokló halak fürgén ficánkolni kezdtek a kristálytiszta, égszínkék vízben.

A varázsló hálásan pillantott az elégedett sárkányfira. Aztán nagy gyorsan nekiállt, hogy megtisztogassa a forrást. Kikotorta a szikla hasadékából a rengeteg törmeléket, fadarabot, avart. És máris bugyogott a víz a forrásból, bőségesebben, mint annak előtte.

És attól fogva Karas, Karasica, Benta, Iszker, Jantra, Isar és Kundala együtt vigyázták a sziklákat, a fákat, az erdő vadjait, s kiváltképp a forrást. És együtt segítették a hegyeken átkelő, az erdő sűrűjében eltévedt vándorokat is, hogy azok megleljék a helyes ösvényt, amely levezette őket a hegy lábához, hogy onnan a Boronka folyását követve elérjék úti céljukat.