A Borostyánkő-erdő őrei 3.

Karasica volt hajdanán a legszebb és a legjóságosabb tündér az Érchegyek között. Nem véletlen hát, hogy megakadt rajta az ifjú Karas szeme, amikor éppen fehérszakállú öreg apját ment meglátogatni, aki a szelíden hömpölygő kékvizű folyón túl, az Érchegyek lábánál megbújó barlangban lakott. Karasica éppen egy míves obszidián kehelybe gyűjtögetett harmatcseppeket a fűszálakról, falevelekről a reggeli fürdőjéhez, amikor nagy sebesen elsuhant mellette Karas bíborköpenyében, ezüstöskék süvegében. A hirtelen jött fuvallat kirepítette az obszidián kelyhet a meglepett tündérlány kezéből. A harmatcseppek, mint apró kis gyöngyök, szerteszét gurultak. Karasica rosszallóan tekintett a sebesen száguldó ifjúra.

– Ó, bárcsak bukna orra! – gondolta. És úgy is történt. Karas szattyánbőr csizmájába máris belekapaszkodott az öreg tölgyfára felfutó borostyán, s az ifjú egy galagonyabokor kellős közepébe huppant.

– Így jár az, aki nem néz a lába elé!” – kacagott Karasica. Karasnak éppen valami jó cifra válasz készült elhagyni a száját, amikor szeme összetalálkozott a tündérlány tekintetével. Olyan szépséget még nem látott életében, mint amilyen Karasica volt.

Az ifjú azon kapta magát, hogy ajkai elnémultak, és mint egy vásári bábu, akinek megbillentették a fejét, csak helyeslően bólogatott a leány szavaira. Aztán hirtelen felpattant.

– Tüstént helyrehozom a hibámat, szép leány! – mondta, majd valamint mormolt magában, amire a harmatgyöngyök jól nevelten visszamasíroztak Karasica kelyhébe. E csodát látva a leány máris tudta, hogy kivel van dolga.

– Te vagy az öreg Argyas fia! – küldött egy aprócska mosolyt Karas felé. Aztán a többi ment, mint a karikacsapás. Nem telt bele annyi idő sem, hogy az öreg tölgy új lombruhát váltson, s a két fiatal egybekelt. Hét országra szóló lakodalmukon ott volt minden jótündér és jóvarázsló, aki csak számított a hegyek, a völgyek, a fennsíkok és a folyók környékén.

És azon a napon nemcsak feleséget kapott Karas, de nagy tisztséget is. Argyas, a varázslók legöregebbike, átadta neki az égerfából faragott, ezerfű levében  pácolt, méhviasszal fényesre suvickolt, kristálygömb-fejben végződő hatalmas varázsbotot, hogy ezentúl ő legyen annak őrzője.

Szépen, szerényen és nagy-nagy boldogságban élt Karas gyönyörű hitvesével a Borostyánkő-erdő évszázados fái alatt. Karasica egy zokszó nélkül otthagyta ifjú férje kedvéért az Érchegyeket. Nem telt bele még két esztendő sem, és a sűrű lombok függönye mögött megbújó kristálybarlangból gyermeksírás hangja verte fel az erdő csendjét. Nem is egy gyermeké, hanem mindjárt négyé: Bentáé, Iszkeré, Jantráé és Isaré, Karas és Karasica ikerfiaié. A boldog szülők nem tudtak betelni a szépséges fiúcskákkal, akik úgy hasonlítottak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Hogy megkülönböztessék őket, más-más színű ruhácskát varrt nekik az anyjuk. Benta bíborvörös, Isar türkizkék, Jantra aranysárga, Iszker pedig smaragdzöld öltözéket kapott. Később is, amikor már megtanulták apjuktól a varázslás mesterségét és hős lovagokká serdültek, ezek a színek maradtak legfőbb ismertetőjegyeik.