A borostyánkő-erdő őrei 2.

Miután Karas elolvasta a király kétségbeesett üzenetét, négyet koppantott varázsbotjával a földből kiálló, simára koptatott, jókora szikladarabra. Abban a szempillantásban ott termettek előtte daliás fiai: Benta, Iszker, Jantra és Isar. Ők négyen voltak Karas és Karasica, az Érchegyek tündérkirálynője régi nagy szerelmének szülöttei. Amikor ifjúvá értek, ők váltak a hegyek, a völgyek, a fennsíkok és a folyók lovagjaivá. A maguk módján ugyanúgy óvták, őrizték a természetet, mint varázsló atyjuk. Emellett, ha kellett, karddal, szablyával indultak azoknak az egyszerű földi halandóknak a segítségére, akiket igazságtalanul bántódás ért a hegyek, a völgyek, a fennsíkok és a folyók vidékén.

A varázsló tekintete büszkén időzött a szépséges és délceg termetű ifjakon. Aztán elmesélte fiainak Torda király nagy bánatát. Arra kérte őket, hogy keljenek útra minél előbb, vigyék magukkal a kristály-gömbös varázsbotot, és tegyenek meg mindent, hogy Borsa királylány épségben visszakerüljön édesapjához. Sajnálta, hogy ő maga nem mehetett, de mindannyian tudták, ha most Karas magára hagyja a forrást, félő, hogy két-három napon belül elapad a vize. S még belegondolni is szörnyű, hogy mi fog akkor történni az évezredek óta szelíden hömpölygő kékvizű folyóval, melynek sorsáért annak idején Karas kezeskedett, amikor fehérszakállú nagyapjától átvette a varázsbotot.

A négy testvér bal kézzel erősen megmarkolta a varázsbotot. Abban a pillanatban ezer meg ezer vékonyka fénysugár tört elő a kristálygömbből. A sugarak áthatoltak az ifjak testén. S azok – mint a pára – eltűntek az erdei tisztásról. Nem telt bele annyi idő sem, mint ameddig átszalad az ember fején egy gondolat, s Benta, Iszker, Jantra és Isar már Torda király palotájának tornácán igazgatta magán a lovagi öltözéket.

A király örömmel fogadta Karas fiait. Szíve megtelt bizakodással, hogy hamarosan viszontláthatja szeretett leánykáját, hiszen az ifjak magukkal hozták a reményt. Bőségesen megvendégelte a négy lovagot. A király a lakoma alatt töviről hegyire újra elmondatott mindent a kertészfiúval. A kislegény mostmár bátrabban beszélt. Körültekintően leírta még a sárkány külsejét is. Úgy látta, hogy volt az vagy a huszonkét rőf hosszú, a testét pikkelyek borították, a farkán tüskék éktelenkedtek, a nyaka kétfelé ágazott és két fejben végződött. Benta, Iszker, Jantra és Isar figyelmesen meghallgatott minden részletet.

Másnap már kora reggel elhagyták a palotát. Ugyanúgy, ahogy idefele jövet, bal kézzel megmarkolták a varázsbotot, miközben azt kívánták, a bot repítse őket Kundala birodalmába. És úgy is történt. Az ezernyi kis fénysugár, amely ismét előtört a kristálygömbből, áthatolt az ifjak testén, s azok újból köddé váltak.

Ezalatt Kundala ott ücsörgött a Setét-tenger legújabb kis szigetének egyik kiálló sziklaszirtjén, és elbűvölten szemlélte vadonatúj szerzeményét, Borsa királylány tündérkertjét. Ott volt minden, ami annak idején annyira elbűvölte: az ébenfa-libikóka, a borostyánhinta, a kristálycsúszda, az aranylabdák, az ezüstgolyók, a szivárványos üveggolyók, a babaházak, a homokvárak, a falovacskák, a hajas babák, meg a többi varázslatos játék, amire annyira vágyott. Öröme mégsem volt teljes, mert a kis királylány és játszópajtásai ahelyett, hogy önfeledten játszadoztak volna, úgy, ahogy először megpillantotta őket, remegve, összebújva ott sírdogáltak az aranymandulafa tövében.  Hiába bíztatta őket, hogy nincs mitől félniük, hiába mutatott be százféle mulatságos trükköt a levegőben úszkálva, forgolódva, bucskázva, a gyerekek tovább búslakodtak.

Alig telt el egy-két nap, és Kundala már meg is bánta a tettét. Nem volt elég, hogy semmi örömét nem lelte abban, hogy a bánatos gyerekek kesergését hallgathatta napkeltétől napestig, de még a lelkiismerete is furdalni kezdte, miközben ilyen gondolatok költöztek mindkét fejébe: „Szegény királylányt már biztosan égen-földön keresik a szülei. Szegény királylány, már biztosan nagyon vágyódik a szülei után.” Ettől aztán ő is éppoly búbánatossá vált, mint Borsa és kis barátai. Végül aztán, amikor már a szívébe is beleköltözött a szomorúság, a gyerekek fölé repült és azt mondta nekik, hogy ne sírjanak, ne ríjanak tovább, mert hazaviszi őket, ha megígérik, hogy játszanak vele egy kicsit, mielőtt elmennének. És ha Borsa királylány neki adja még a szivárványos üveggolyókat is, mert azokat igencsak megkedvelte, már repíti is vissza őket kertestül, virágostul, madarastul, játékostul a hazájukba.

Kundala ígéreteitől felszáradtak a gyermekkönnyek, megcsillantak a gyermekszemek, mosoly fakadt a gyermekajkakon. És a mélabús sárkánypofák is újra vigyorogtak. Perceken belül olyan önfeledt játék vette kezdetét a Setét-tenger legújabb kis szigetén, amilyenről Kundala még akkor sem álmodott, amikor kikelt a sárkánytojásból. Pedig az újszülött sárkányfiaknak csodálatos álmaik vannak. A vidám gyerekzsivaj, amibe belekeveredett néha egy-egy emberfülnek meglehetősen szokatlan sárkánykacaj, messzire elhallatszott. Keresztülbucskázott a tenger habjain, átsiklott a parti fövenyen, beleütközött a síkság fölé emelkedő hegyek szikláiba. Addig-addig visszhangzott a hegyek és völgyek között, mígnem felébresztette Karasicát, az Érchegyek gonosz tündérkirálynőjét.