Bizony-bizony az Érchegyek varázslóját is megbűvölte kis időre az alvilág kincse. De csak addig tartott ez a káprázat, mígnem nagy hirtelen betoppant az utolsó, a hatodik ajándékkereső tündérfehérnép, Anadir. Ugyanolyan üdén, frissen és derűsen érkezett, mint ahogy annak idején elindult úti célja felé. Miközben a tündérlányok már fonták a mirtuszvirág-koszorút Virunga fejére, ő is elmesélte hosszú, kalandos útját, amely meglehetősen nagy kacskaringókon keresztül, végül a felső világba vezetett. Évekig vándorolt kies és kietlen vidékeken át. Elszaggatott hat pár bőrcsizmát, mire megkerülte a Dobrudzsai-mocsarat, és elért a Susogó-hegyek égbe nyúló, félelmetes fekete szikláihoz. A középső, a legnagyobbik sziklán volt egy alig járható hasadék, amin át kellett vergődnie, hogy eljusson a földi világ széléig. Nagy nehezen ezen a hasadékon is túljutott. Ruhája ezer cafatra szakadt, teste száz sebből vérzett, amikor a messzeségben megpillantotta azt a terebélyes tetejetlen fát, amely felvezetett a felső világhoz. A fa tövében kis időre megpihent. Egy parányi forrás csörgedezett a közelben. A jéghideg és kristálytiszta vízzel szomját oltotta, arcát felfrissítette. Aztán nekiindult a végeláthatatlan útnak, felfelé a tetejetlen fán. Teltek, múltak a hetek, a hónapok és ő csak mászott, mászott felfelé. Éjszakánként megpihent egy-egy levélen, amely akkorára nőtt, hogy tán összes tündértársával együtt elfért volna rajta. Három esztendő, három hónap, három nap elteltével érte el a tetejetlen fa kellős közepét. Ott volt valahol félúton az ég és a föld között. Az egyik jól megtermett ágon szétterülő levélen egy ökörcsordára bukkant. A tehenek békésen legelésztek, pihengettek csordapásztorral, kisbéressel, Bodri kutyával együtt.
Barátságosan fogadták a félholt leányt. Frissen fejt tejjel, sajttal, túróval kínálták, miközben kifaggatták, hogy mi járatban van ott, ahova a legtöbb madár sem repül már fel. Majd a kisbéres leterítette a subáját és kérte, pár órát pihenjen a szerencsétlen fehérnép, hogy újra erőre kapjon. Másnap Anadir minden fáradalmát kipihenve ébredt. Akkor a pásztor elmondta neki, hogy az ő gazdájuk Kolumbán, a griffmadár, aki ott fészkel a felső ágon, és onnan vigyázza birodalmát. Ha valaki tud, hát Kolumbán biztosan segít neki abban, hogy célját elérje. Úgy is történt. Anadir a griffmadárnál ráakadt arra, amit keresett. Kolumbán egy aprócska, márványos héjú tojást adott neki, és arra kérte, hogy csak akkor törje fel, ha hazaért az övéihez. Aztán a hátára ültette és elröpült vele Tündérliget határáig, egészen az Érchegyek lábáig.
Amikor Anadir idáig jutott az elbeszélésben, a többiek tüstént kíváncsian körülállták, és türelmetlenül bíztatták, hogy törje fel a tojást. De ő mindaddig kérlelhetetlen maradt, míg Argyas nem jelzett neki. Akkor aztán nagy óvatosan megkocogtatta, majd bontogatni kezdte a márványos héjat. Hát lássatok csodát! A tojásból egyszercsak kifordult egy pöttömnyi teremtés, egy aprócska fiúcska. Mihelyst levegőhöz jutott a szentem, rögtön ordítani kezdett, mint a fába szorult féreg. S ahogy a nagy sírás-rívás közepette egyre több levegőt szívott magába, nemcsak a tüdeje, de az egész teste szemlátomást növekedni kezdett. Nőtt, növögetett, mígnem egy méretes, gömbölyded, rúgkapálózó, bájos csecsemő vált belőle.
Argyas hitetlenül bámulta a varázslatos születést. Amikor a gyermek már nem nőtt tovább, hanem gőgicsélve szemlélte a körülötte állókat, és hol egyikükre, hol másikukra mosolygott, a varázsló felkapta és nagy boldogan a magasba emelte a csöppséget.
– Te vagy a legcsodálatosabb ajándék, amit valaha is kaphattam! – kiáltotta. Ezzel eldőlt a mátkaság kérdése is. A mirtuszkoszorú Anadir fejére került.
Az érchegyi szélmalom tövében hétvilágra szóló lakodalmat és keresztelőt tartottak egyidőben.
Lakodalom az Érchegyek lábánál (Dorosmai Erzsébet illusztrációja)
A pártában maradt tündérlányok gyorsan megvigasztalódtak, hiszen ők tarthatták keresztvíz alá Argyas és Anadir gyermekét. Mindannyian boldogan falták a sóval bőségesen ízesített köleskását, s a ropogósra sült köleslepényt. Hozzá szőlőt szemezgettek, gyöngyöző kéklőpiros bort kortyolgattak. A fiúcskát keresztvízbe mártották, és a Karas nevet adták neki. Később ő lett Argyas égerfából faragott, ezerfű levében pácolt, méhviasszal fényesre suvickolt, kristálygömb-fejben végződő hatalmas varázsbotjának őrzője, a Borostyánkő-erdő leghíresebb varázslója. Minden tündérajándék Argyas szívének örökre kedves maradt, Belzebub gyémántját leszámítva. Ezért aztán a gonosztól származó kincset egy titkos helyre szállította, és hétlakat alatt őrizte a Susogó-hegyeken túl.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése