A munka végeztével szokás
szerint megkezdődött a mulatság. Miközben a hatalmas szőlőskádakban egymást
váltva taposták a leszüretelt gyümölcsöt a tündérfehérnépek, néhányan közülük
egy hosszú asztalt raktak tele illatos köleskásával, frissen sült lepénnyel,
cserépkorsókban gyöngyöző kéklőpiros óborral. Asztalukhoz invitálták a
legényeket, akik derekasan kivették részüket az aznapi munkából. A
szüretelésben megfáradt tündérek és vendégeik pukkadásig ették magukat kásával,
lepénnyel, s a zamatos borból is jócskán kortyolgattak. S ahogy fogyott az
óbor, úgy eredt meg egyre inkább a leányok nyelve. Belzebub csak erre a pillanatra várt. Addig-addig furakodott,
mígnem a mellé a tündérlány mellé került, aki hajdanán az ő kincsét hozta el Argyasnak az alsó világból. Virungának, a munkától és bortól
elbágyadt teremtésnek jól estek a vendéglegény kedveskedő szavai. Hanem, amikor
a felől firtatta, hogy hogyan lehet egy ilyen derék fehérnép még mindig
pártában, a leány szeméből, mint a zápor, eleredtek a könnyek. Nem kellett
sokáig unszolni, hogy mesélje el, mi bántja, a panasz szavai csakhamar
bőségesen bugyogtak ki ajkai közül. Tündér lelke tele volt tüskével,
keserűséggel, megbántottsággal, amiért nem ő lett az Érchegyek varázslójának kiválasztottja. Töviről-hegyire elmesélte
az ál-legénynek történetüket. Sőt, az óboros kábulat még arra is rávette, hogy
kifecsegje, mi lett a sorsa az ajándékba hozott drágakőnek. Szerencsére csak
annyit tudott mondani, hogy Argyas a
gyémántot elvitette a Susogó-hegyeken
túlra, és ott egy titkos helyen hétlakat alatt őrizteti.
Miközben Belzebub a jóhiszeműen panaszkodó, mit
sem sejtő tündérlányt faggatta, rakoncátlan ördögfiókái a kelleténél jóval
többször néztek a boroskorsó fenekére. Csakhamar meg is lett a böjtje a fene
nagy dínomdánomnak. Az ördöglegények nyelvét is megoldotta az óbor, sőt a
torkukat is. Óbégattak, ordítottak, ahogy csak a szájukon kifért, és fenemód
ugrabugráltak, mint három megkergült bakkecske. A tündérfehérnépeknek kezdett
nagyon nem tetszeni a dolog. Hát, még amikor a lóláb is kilógott! Vagy inkább
az ördögpata! Mert a nagy ugrabugra, no meg a temérdek benyakalt mámorosító nedű megtette a hatását. Az
ördögökön repedezni kezdett az álca. És mint egy szétszakadt, foszló-málló
ruha, hullott le róluk innen is, onnan is a legénybőr. No, lett erre nemulass!
A tündérlányok nekik estek. Ki kacorral, ki szőlődöngölővel, ki hébérrel, ki
meg az öreg hordó dongájával tángálta, hupálta, kalapálta, ütötte, verte, ahol
csak tudta a pokol teremtményeit. Belzebubot
is elérte egy jókora fejben kólintás. Akkor aztán illa berek, nádak erek! Úgy
eltűnt a fékevesztett ördögfiókákkal együtt, mintha ott sem jártak volna.
Csupán a szétdúlt vacsoraasztal és a föld hirtelen támadt repedéséből
kifüstölgő kénköves bűz utalt egykori ottlétükre.
Abban
az időben Argyas és családja éppen a
barátaiknál jártak a Borostyánkő-erdőben
egy új forrás születését megünnepelni.
Az ottani sziklákat, fákat, erdei vadakat őrző manónépek hívták meg őt
keresztapának. A kristályvizű virgonc kis forrás a Boronka nevet kapta a keresztségben. Argyas megjövendölte, hogy nem telik bele párezer évnél több idő, s
keresztgyereke széles medrű, szelíden hullámzó folyóvá fog terebélyesedni, s
elhömpölyög majd egészen a tengerig. Azt is megfogadta, hogy ha eljön az ideje,
tulajdon fiát fogja közéjük küldeni, hogy attól fogva az ifjú varázsló, Karas legyen a Borostyánkő-erdő őre.
A varázsló nemsokkal
az után tért vissza az Érchegyek
vidékére, hogy az ördögi népeket elnyelte a föld. Argyas elkomorult tekintettel hallgatta végig a tündérlányok
elbeszélését a történtekről. Mindegyikük igyekezett töviről hegyire elmondani
mindazt, amit tapasztalt a pokolfajzatok aznapi ténykedéséről. Egyedül a Belzebubbal bizalmaskodó Virunga merült mély hallgatásba. Attól a
naptól kezdve baljós sejtelmek gyötörték a varázslót. Úgy érezte, hogy az alsó
világ lényei nem nyugszanak addig, míg vissza nem szerzik a földre felkerült
kincsüket. Ezért aztán még körültekintőbben vigyázott a pokol gyémántjára.
Pedig hát Belzebubnak
éppenhogy nem az volt a szándéka, hogy visszavigye a föld gyomrába a gonosz
erőt. Sőt, ellenkezőleg! Azt akarta, hogy mielőbb kerüljön elő rejtekhelyéről a
drágakő. Delejezzen meg minél több földi halandót és halhatatlant, míg úrrá nem
lesz világukban a gonoszság. Akkor eljön majd az ő ideje, hogy leigázza a földi
népeket, s rajtuk keresztül elhintse a mételyt a felső világ lényei között is.
Még az ördögök urát is meglepte, hogy milyen kevés időt
kellett várnia ahhoz, hogy drágaköve a napvilágra kerüljön. Az egykoron
kikosarazott tündérlányon ugyanis olyannyira úrrá lett a bosszúvágy, hogy
megesküdött rá, legyen, ami lesz, megszerzi magának a kincset. No, mondani sem
kell, hogy ez az elhatározás Belzebub
sugallatára fogant meg a fejében. S miután megszületett a gondolat, azt néhány
napon belül tett is követte. Az eszement teremtés kileste, amint Argyas elindult a Susogó-hegyeken túlra. Nesztelenül, láthatatlanná halványulva
követte a varázslót addig a titkos helyig, ahol a hétlakat alá zárt drágakő
rejteke volt. Ott aztán megjegyzett mindent, amit látott és hallott. Megtanulta
a bűvös kézmozdulatokat, melyek hatására szétnyílt az óriás szikláról lezúduló
víz függönye. Órákig mormolta magában, hogy el ne felejtse a varázsszavakat,
melyektől kétfelé vált a vízesés mögötti barlangban rejtőző hatalmas
gránittömb, melyből kiemelkedett a hét vaspánttal megvasalt láda. S észben
tartotta azokat a bűvös mondatokat is, melyeket Argyas akkor duruzsolt, amikor felnyitotta szép sorjában a hét
lakatot. Ezek után ment
minden, mint a karikacsapás! Alighogy a varázsló ráeresztette újra a
vízfüggönyt az óriás sziklára, s visszafordult Tündérligetbe, Virunga
nyomban nekilátott, hogy aljas tervét véghezvigye. Szép lassan kitárta karjait,
majd mindkét keze mutatóujjával a vízesés felé bökött háromszor, s a zuhatag
emberrésnyire kétfelé vált. Besurrant a barlangba, leereszkedett a vizes, síkos
sziklák között a mélybe. Ott rálelt a felfelé ágaskodó hatalmas gránittömbre.
Homlokát a hideg gránithoz nyomta, majd susogni kezdte a varázsszavakat, ahogy Argyastól tanulta:
– Andapa, Arda! … Dzsalinda, Dzsimma! … Gorgán, Galánta! … Iringa!
Alighogy az utolsó nevet
is kiejtette, a gránittömb kétfelé vált, s gyomrából előbukkant a vaspántos
láda, mind a hét lakattal. A leány, miután idáig eljutott a dolgával, kis időre
megpihent. Majd két kezét tenyérrel lefelé, feszesen a láda fölé tartotta és
szemét behunyva ezt mormolta:
– Kitártam a falat, hulljon le a lakat! Egy pánt, két pánt, hét pánt,
essen le a vaspánt! S abban a minutumban szép sorjában felpattant mind a
hét lakat. Neki csak annyi dolga volt, hogy leszedje azokat a ládáról, s a
vaspántok szinte maguktól estek le a kőre. Így hát minden akadály elhárult, Virunga elégedetten emelte ki a ládából Belzebub kincsét. Majd az ezerfényben
csillogó hatalmas drágakövet egy kis bíborzacskóba helyezte, és a nyakába
akasztotta. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszarepült Tündérligetbe.
Azt hinné az ember, hogy mire a boldogtalan teremtés
visszatért övéihez, már el is hatalmasodott rajta a gyémántból áradó gonosz
erő. De nem így történt. A leány nyakában lógó zacskó bűvös anyaga megóvta őt a
rontástól. A zacskó ugyanis a bíborbogár
nőnemű példányának szárított testéből kivont majdnem feketének látszó
festőanyaggal volt átitatva, mely attól függően, hogy milyen irányból érte a
napfény, hol kékes, hol lilás, hol pedig vöröses árnyalatban pompázott. No,
éppen ez a sötétbíbor tartotta távol Virungától
a rossz szándékú, alattomos erőt. Így aztán, bár a többiektől – főleg Argyastól és annak családjától –
félrehúzódva élte tovább tündéréletét, rút tettének nem lett olyan súlyos
következménye, amely megrendítette volna Tündérliget
békéjét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése