Miután a varázsló a pokol
ajándékának csak hűlt helyét találta a rejtekhelyen, mikor legközelebb meg
akart győződni róla, hogy még mindig hozzáférhetetlen helyen van a drágakő,
mélységesen feldúlt lélekkel tért vissza övéihez. Töviről, hegyire kifaggatott
mindenkit, hogy van-e tudomása a dologról, de mindhiába. Senkinek sem rebbent
meg a szeme, nem változott meg a színe, nem akadt el a lélegzete, amikor Argyasnak válaszolt. És ahogy a tolvaj
tündért megóvta a bíborzacskó a rontástól, ugyanúgy elfedte a gonosz
kisugárzást a varázsló elől is. Így aztán lassan, lassan egyre kevesebb szó
esett Tündérligetben a történtekről.
Nem úgy az
alsó világban! Belzebub dúlt-fúlt
mérgében, amikor rádöbbent, hogy ármánykodásának még mindig nincs eredménye.
Újabb tervet eszelt ki, hogy gonosz célját elérje. Először is készíttetett a
pokol kovácsával egy vastag aranygyűrűt, éppen akkora foglalattal, amekkorába a
földi lényekhez került gyémántja beleillett. Majd távoli világból érkezett
gazdag utazónak álcázta magát, úgy jelent meg ismét a tündérfehérnépek között.
Azok ismét a szokásos vendégszeretettel fogadták, s kérlelték, meséljen nekik a
Tündérligeten túli világokról, az ott
élő teremtmények életéről, szokásairól. No, a meseszövésben fenemód jártas
főördögöt nem kellett félteni, hogy kifogy a beszédből. Mesélt csak, mesélt
nap, mint nap. Addig, addig, mígnem az elvonultan élő tündérlány is felfigyelt
a jövevényre. Mivel már igencsak beleunt az egyedüllétbe, kérte az utazót,
ossza meg vele is élményeit. Cserében szállást, ételt, italt ígért a vándornak.
Végül aztán a vendégmarasztalás olyan jól sikerült, hogy mátkaság kerekedett ki
belőle. Merthogy Virunga szemet
vetett a jóképű legényre. Az meg hagyta magát behálózni, máskülönben nem jutott
volna közelebb ékkövéhez.A lakodalom a
helyi ceremónia szerint zajlott. A tündérek színesebbnél színesebb virágokat
gyűjtöttek össze a mezőn, hogy koszorút fonjanak, csokrot kössenek belőle.
Aztán szépen felöltöztették, felékesítették a menyasszonyt. Majd megterítettek
és feltálalták az illatos köleskását, a frissen sült lepényt. Végezetül éretten
duzzadó gyümölcs és kéklőpirosan gyöngyöző bor került az ünnepi asztalra. A
helyi szokás szerint a tündérmenyasszony megjelent a varázsló színe előtt, és annak
áldását kérte. Argyas a leány fölé
emelte kristálygömbös varázsbotját és a szellemek oltalmába ajánlotta a
teremtést a párjával együtt, akinek mindaddig, míg nem kísérték vissza
menyasszonyát a varázsló barlangjától, a lakodalmi asztalnál kellett
várakoznia. Miután Virunga és
kísérete megérkezett, a vőlegény az ujjára húzta – jegygyűrű gyanánt – az
ördögök kovácsával kalapáltatott arany ékszert. Aztán ettek, ittak, táncoltak
napnyugtáig. Mikorra a varázsló és családja is odaért, hogy elköltse az ünnepi
vacsorát, az ifjú pár már félrevonult. Mert szintén a helyi szokás úgy
rendelte, hogy a nászt meg kell tartani, még mielőtt feljön a Hold, ha az újházasok első gyermekként
fiúcskát szeretnének.
Az ördögi
kelepcébe csalt asszonyka mit sem sejtett újdonsült férjeura aljas szándékáról.
Mindent és mindenkit feledve, boldogságtól megittasulva ölelte, csókolta
kedvesét. Arra sem figyelt, hogy feljött-e már a Hold, avagy nem. Önfeledten lubickolt házasélete első óráinak
mámorában. Pár óra múlva párja karjaiban
pihegve csodálta az ujján csillogó aranygyűrűt. S akkor eszébe jutott a
nyakában függő bíborzacskóba rejtett ékkő. „Az a gyémánt, pont ebbe a
foglalatba való!” – ujjongott magában. S már vette is elő rejtett kincsét a
bugyorból. Ráhelyezte a foglalatra, kicsit fordított, igazított rajta, s a
drágakő úgy beleszorult a foglalatba, mintha öröktől ott lett volna a helye.
„Ó, mily gyönyörű lett az én jegygyűrűm!” – örvendett Virunga. És ez volt az utolsó szép gondolata. Mert mihelyst
harmadjára is a bőréhez ért Belzebub
hideg köve, a gonosz erő szétáradt a testében. Derűs arca elkomorodott, szemei
szikrát szórtak, a szíve jéggé fagyott. És ahogy körülnézett, mintha undorodott
volna mindattól, amit maga körül látott.
– Mit keresek én itt?
Nekem ércpalota dukál, nem egy ilyen áporodott szagú, rühes barlang! –
háborgott. S amikor megpillantotta a párnák közé bújt, alvást színlelő
főördögöt, ráförmedt, hogy építse meg neki azt az ércpalotát, mert különben nem
áll jót magáBelzebub meghökkenve vette tudomásul, hogy a vártnál jóval hatékonyabb
az ő gonosz drágaköve. Örömében menten teljesítette tündérfelesége
lehetetlennek tűnő kívánságát. Kivett a zsebéből egy darabka ércet, majd kiállt
a barlang nyílása elé, s az ércdarabkát messzire hajította. Az meg repült,
repült, fel egyenesen az Érchegyek
legmagasabb bércei közé. Ahogy rápattant az első sziklára, rögvest növekedni
kezdett. Nőtt, terebélyesedett, mígnem az újasszony kívánság-palotájává nem vált. No, mondani sem
kell, amikor a zsémbes fehérnép felocsúdott az ámulattól, menten azt kívánta,
hogy röpítse el férje új lakhelyére. Így aztán ott hagytak csapot, papot,
főként meg a megrökönyödött lakodalmas vendégeket, s menten beköltöztek az
ércpalotába.
A fenséges
palota mérete, külső látványa lenyűgöző volt. Hát még a belseje! Ameddig a szem
ellátott minden arannyal, ezüsttel, rézzel, ónnal volt borítva, mindenünnen a
smaragd, a zafír, az achát, az ametisz, az ónix, a topáz csillant fel hűvös
fénnyel, de minél beljebb és beljebb jutottak a palotában, annál fagyosabbá és
zordabbá vált minden. De a legfagyosabb, legzordabb maga a hatalmas, ónixkövekkel kirakott, bronzveretes aranytrón volt a
legbelső teremben. Virunga amint
megpillantotta, rögvest rátelepült. És nem is kívánt onnan eltávozni soha
többé. Onnan akarta uralni az egész világot.Argyasnak elég volt látnia a bérceken növekvő ércpalotát és a sebes
repüléssel afelé tartó Virungát
újdonsült férjével, menten ráeszmélt arra, hogy földi világukba befészkelte
magát a sötét erő. Szigorú parancsba adta, hogy a tündérnépek mostantól kezdve
messze kerüljék el az Érchegyeket, és
többé ne fogadjanak be hajlékukba semmiféle idegen lényt, akárhonnan érkezik,
mert ki tudja minek az alakjában környékezi meg őket újra a gonosz. Virungának pedig, aki elárulta a
tündérfehérnépek szövetségét, még a nevét sem volt szabad kiejteni ezentúl.
Szép lassan
telt-múlt az idő. Argyas varázsló
néhányszor újra hóköpönyeget borított a vidékre, aztán – ahogy azt a természet
rendje kívánta – ismét felébresztette a mohatakaró alatt szundikáló
vadvirágokat, illatos ibolyákat, pipiskedő nárciszokat, csilingelő
harangvirágokat, festőmályvákat, székfüveket. Tündérliget lakói igyekeztek elfelejteni az Érchegyek bérceit bitorló társukat. A tündérfehérnépek közül Kumba, Balinka, Dabola és Bászka, az egykoron Argyasért epekedő leányok is találtak már párt maguknak a koboldok
és manónépek között. Szerényen ugyan, de mindannyian elégedetten élték életüket
a varázsló vigyázó szemeinek oltalmában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése